David Rodigan, a reggae-papa

David Rodigant játszani látni nem kis élmény. 53 éves, ennek ellenére hihetetlen mennyiségű energiát sugároz énekelve, táncolva, felkiáltva, míg gyilkosan friss dublemezeit nyomja és remegteti hihetelenül érzékeny visszatolatásaival. Játszhat bashment styleban, vagy nyomhat skat Beenietől Millie vagy Yabby Youig a legtermészetesebb kapcsolásokkal, hisz hatalmas szórakoztató, s a lemezlovas munkája nem más, mint "lélekkel" operálni.

Nehezen fogunk a reggae világában találni rádióst, aki olyan híres mint egy előadóművész, de Rodigan esete kivétel. Ő minden idők egyik legnagyobb reggae lemezlovasa, aki bármely táncteremben párbajra hívhatja akármelyik versenytársát anélkül, hogy hírnevéből veszítene. Sikerének titka a reggae zene és kultúra iránti végtelen szeret, a mérhetetlen energia, amelyet munkájába fektet, a kifinomult erő, amellyel az emberekkel kommunikál, mindazok a szinpadi rutinok, amelyeknek birtokában csak egy egykori szinész lehet, és a végtelen korrektség és megértés, amellyel a zenei harcmezőn található ellenségeihez viszonyul.
De a legfontosabb, amit tőle megtanulhatunk, hogy miként tud a jamikai kultúra és zene iránt érzett hatlmas szeretet anélkül, hogy politikai vonatkozással terhelt lenne, hatalmas energiákat felszabadítani kulturális ellemtmondások előidézése nélkül.

A38: Hogyan kerültél kapcsoltba a reggae-vel ?
David Rodigan: Egy Oxfordshire-i faluban éltem, ahol egy kisebb jamaikai közösség is élt, s tőlük hallottam az első számokat, mint a például a "My boy lollipop'-ot 1964-ban Millietől, amely később hatalmas sláger lett, s amelyet 'Ready steady go' műsorban hallottam a tévében. Ugyanitt hallottam Prince Bustertól is a 'Madness', az 'Al Capone' és a 'Guns of Navarone' számokat. 67 körül volt egy fantasztakus kalózrádió, a Radio Caroline, amely adását egy hajóról sugározta az Északi-tengerről, amelyből rengeteget tanultam, valamint volt Oxfordban egy remek lemezbolt a jamaikai közösségben…

A38: Hány éves voltál akkoriban?
D.R.: Tizennégy-öt-hat. Rendes lemezgyűjtővé 67 nyarán váltam, s költöttem egyre több pénzt gyűjteményemre, melyet újságkihordással kerestem meg szombatonként. S most, 33 évvel később még mindig vásárolom őket…

A38: A lemezlovasságot party deejayként vagy radio deejayként kezdted?
D.R.: Party deejayként kezdtem tizehat-hét éves koromban, amikor iskolai bulikon toltam az iskolai lemeztárban, ahol az első nagy saját bulim volt tizenkilenc éves koromban. Játszottam az Upsetterstől a 'Dry acid'-et, 'Clint Eastwood'-ot, valamint a 'The return of Django'-t, amely nagy sláger volt. Házibulikon is játszottam már ekkoriban, s a haverok egyre gyakrabban kérdezték, "nem hozol pár léemezt a bulira ?".

A38: Volt kapcsolatod jamaikaikkal ?
D.R.: Csak felszínes. Jártam a klubjaikba, mint pl. a Bridge Club Whitney-ben vagy a Stage Club Oxfordban, ahová a korombeli jamaikai és nyugat-indiai fiatalok jártak, s itt kezdtem velük ismerkedni, beszélgetni. Egyébként Németországban születtem skót apától és ír anyától, s mivel apám katonai szolgálatot teljesített, később Észak-Afrikába költöztünk, ahol rengeteg zenei benyomás ért.

A38: Miként vette kezdetét a radio deejayi pályád?
D.R.: 78-ban kezdtem a BBC-nél, a BBC Radio London-nál a 'Reggae Time' műsorban, melynek szerkesztője otthagyta az adást, s sikerült bekerülnöm ebbe a kiemelkedően fontos adásba. Sajnos, egy idő után, amikor kiderült, hogy nem vagyok fekete, felfüggesztettek, s mást kerestek helyettem, de hát ilyenek voltak azok a hatvanas évek, tele előítéletekkel. De maradt utánam egy felvétel, amelyen erről a zenéről beszélek, s miután azt sokaknak bejátszották, visszahívtak, s mivel nem mondták be a műsorban, senki sem tudta, hogy fehér vagyok. Sokan azt hitték fekete vagyok, így amikor a Wilstoni Apollo klubban felléptem többszáz fekete előtt, bizony nagyot néztek.