A How Bizarre-fickó, Pauly Fuemana az új-zélandi Auckland Bronxában, az Otara gettóban nőtt fel, ahol mindenféle szörnyűségekbe keveredik az ember, mint például egy hardcore rap bandába. Az Otara Millionaires Club sittes rosszarcúskodásától besokallt Pauly súlyos tetkóira inget, zakót húzott, és az OMC nevet átörökítve Alan Jansson producerel alkotott egy fasza kis maradandót, aminek körülbelül annyi köze lett a raphez, mint a Neurotic-nak, azzal a különbséggel, hogy Pauly tenyérbemászó képe és ez a sunyi, töketlen rászövegelés azért - valljuk be - kipattintaná néha a zsebben lapuló pillangókést, ha. Ha nem társulna hozzá humor, önirónia és az a mesteri eklektika, ami a zenei megvalósítást jellemzi. Mondhatnám, hogy a How Bizarre még a leggyengébb a vele összemérhetetlenül zseniálisabb többi szám között, de nem tehetem. Jelentősége megkérdőjelezhetetlen, egy igazi audiolegenda, rongyláb bemozdul, híjas fogsor kivillan. Mindenki nótára fakad: Balthazar, Habizar, Car design, Parmesan, Stole my car vagy mi a rosseb. Mintha az egész album ennek az überslágernek a maxija lenne, hálás mellékszereplők sorakoznak a folytatásban. Nyegle, pityogós, nyaras, catchy, akusztikus, szlájdolós, latinos, hegedűs, popos-folkos szarakodás, amit szégyenletesen kellemes végighesszelni. Belefért egy kis keménykedés is (bruax), egy feldolgozás (Randy Newman), néhány szofti remek pedig a kiskorú Beck nemlétező demofelvételeit dolgozza fel ravasz nemtörődömséggel.

A How Bizarre album önmaga karaoke-paródiája: benga, hamis, tejbetök. Mondhatni fuemanás. Ám egyet azért jegyezzünk meg a mesterről. Ő lett valószínűleg Otara egyetlen milliomosa, tud valamit, úgyhogy elö a pomádéval, az épp-ez-van-itthon házikoktéllal (Stroh rum + tonik elmebeteg arányban, felrázva), a jampeczakóval, zsebfésűvel, és pléj.

viorelpop
2004. február 18.