Korai jazz

A legelso könnyen hozzáférheto jazz felvételek a 20-as és a korai 30-as években készültek. A korszak messze legfontosabb egyénisége Louis Armstrong trombitás és énekes ("Pops", "Satchmo") volt. Játszott a Hot Five, és a Hot Seven nevu együttesekben, bármi, amit találsz tolük, meghallgatandó! A zenét, amit ok, és kortársaik játszottak, gyakran New Orleans jazz-nek, vagy Dixieland-nek szokás nevezni. Ismertetojele a kollektív rögtönzés, vagyis mindegyik eloadó egyszerre improvizál dallamsorokat, a szám harmóniai keretein belül. Louis-nak köszönhetjük a "scat" (blabla) feltalálását, vagyis amikor az énekes értelmetlen szótagokkal dallamot improvizál. Megemlítendo még New Orleans jazz / Dixieland eloadóként Johnny Dodds klarinétos, Sidney Bechet szopránszaxofonos, King Oliver trombitás és Kid Ory pozanos is. A korszak többi népszeru stílusai különféle zongorás jazz-ek voltak, például a ragtime, a harlem stride és a boogie-woogie. Ezek egymástól jelentosen különböznek, de mindháromban közös karakteres vonás a ritmikus balkezes, és a gyors, telt jobbkezes játék. Scott Joplin és Jelly Roll Morton voltak a korai úttöroi a ragtime zenének. Az ugráló balkezes játékmódot (basszushang, akkord, basszushang, akkord) Fats Waller, Willie "The Lion" Smith és James P. Johnson tette népszeruvé. Ezt fejlesztette boogie-woogie gyorsabb mozgású balkezes játékává Albert Ammonds és Meade Lux Lewis. Különösen ismert volt balkezes játékáról Earl "Fatha" Hines zongorista, aki nem játszotta ki a teljes akkordokat vagy arpeggiókat, ehelyett fúvós hangszerekhez hasonló dallamsorokat játszott. Azóta ez a játékmód általánossá vált. Art Tatumot sokan tartják minden idok legnagyobb zongoristájának. Ot mindenképpen a legtehetségesebbek közé kell sorolni, aki harmóniajátékával lefektette az alapköveket az utána következoknek. Néha ot nevezik meg a bebop elofutáraként. Big band jazz és swing Sok nagyobb együttes játszott big band zenét a 20-as és a korai 30-as években, mint pl. Fletcher Henderson, habár általában a big band-eket egy kicsit késobbi korból származtatják. Kora legendás eloadója volt Bix Beiderbecke kornett-szólista, aki jó pár bandában játszott. A 30-as évek közepén jött be a swing éra, és a big band-ek, mint a kor könnyuzenéje. Glenn Miller, Benny Goodman, Tommy Dorsey, Artie Shaw, Duke Ellington és Count Basie vezették a legnépszerubb együtteseket. Készültek felvételek a 30-as és 40-es években kisebb swing csapatoktól is. Ezek foleg abban különböztek a korai kis létszámú zenekaroktól, hogy nagyon kevés kollektív rögtönzést alkalmaztak. Ez a zene az egyedi szólistát emelte ki. Goodman, Ellington és Basie gyakran ilyen zenekari formában készítette felvételeit. A kor fobb szaxofonosai közül megemlítendo Johnny Hodges, Paul Gonsalves, Lester Young, Coleman Hawkins és Ben Webster. Trombitások közül Roy Eldridge, Harry "Sweets" Edison, Cootie Williams és Charlie Shavers. Zongoristákból Ellington, Basie, Teddy Wilson, Errol Garner, és Oscar Peterson. Gitárosok: Charlie Christian, Herb Ellis, Barney Kessell és Django Reinhardt. Vibrafonosként érdemes kiemelni Lionel Hampton-t. Nagybogosök közül Jimmy Blanton, Walter Page és Slam Stewart. Dobosok: Jo Jones és Sam Woodyard. A kor fontos énekesnoi Billie Holiday, Dinah Washington és Ella Fitzgerald voltak. A felsorolt zenészek egyaránt készítettek kis létszámú és big band formációban is felvételeket. Együttesen elmondható a stílusukról, hogy a dallamos játékra, a swing-es lüktetésre, és egy egyedi hangzás kialakítására koncentráltak. Sok más stílushoz hasonlóan fontos eleme volt ennek a zenének a blues. Bebop A negyvenes években született bebop irányzat sokak szerint a modern jazz kezdetét jelenti. Közvetlenül a kis létszámú swing bandákból fejlodött ki, és sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a játék technikai elemeire és az összetett harmóniákra, mint az énekelheto dallamokra. E könyv elméleti anyaga, amivel késobb találkozni fogsz, ebben a stílusban gyökeredzik. Az altszaxofonos Charlie "Bird" Parker nevét kell megjegyezni, mint a stílus atyjáét, és Dizzy Gillespie ("Diz") trombitást, mint buntársát. Dizzy egy big band-et is vezetett, ahol kubai ütosökkel dolgozott. Segítségükkel ismertette meg az amerikai közönséggel az afro-kubai zenéket, mint pl. a mambót. A bebop, és ezzel a modern jazz igazi alapjait azonban Diz és Bird kvintettje fektette le, valamint a késobbi kis csapatok, melyekben játszottak. Habár - a korai stílusokhoz hasonlóan - a blues és a populáris dalok sok elemét átvették, a bebop játékosok kompozíciói - mint pl. George Gershwin és Cole Porter számai - már az elso idoktol kezdve elszakadtak a népszeru zenétol. Valójában nem is szánták oket tánczenének. A darabok jellemzoje volt többnyire a gyors tempó és a nehezen játszható nyolcados futamok. Sok bebop standard a populáris zenék akkordmeneteit használta, mit pl. az "I Got Rhythm", a "Cherokee", vagy a "How High The Moon". A rögtönzéseket az akkordokból értelmezett skálákra alapozták, és a skálákban olyan alterációkat használtak, mint például a szukített ötödik fok. A bebop a kíséretekben épp olyan új megközelítést hozott, mint a szólókban. A dobosok a lábdob helyett egyre inkább a lengo tányért, és a lábcint használták. A bogos feladatává vált az egyenletes lüktetés biztosítása szinte kizárólag a walking bass (ejtsd: vóking béjsz, sétáló basszus) használatával, vagyis az akkordmenet körvonalazása negyedes lépésekkel. A zongoristák egy könnyedebb játékmódhoz jutottak, mivel a bal kéznek nem kellett közvetlenül biztosítania a lüktetést, és nem korlátozódott az akkord-alaphangokra. Ezek mellett a modern jazz standard forma vált általánossá: az eloadók a standard témájával kezdenek, gyakran unisonóban, utána a szám harmóniavázára játszanak szólókat, elore meghatározott számú körön át, majd végül visszatérnek a témára. Gyakorivá vált a "négyezés", vagyis, amikor a szólisták négy ütemes frázisokat váltanak egymással, vagy a dobossal. A hagyományos bebop kvartett és kvintett formációk (zongora, bogo, dobok, szaxofon vagy trombita) a mai napig alig változtak a 40-es évek óta. A korábbi generációból sok zenész segített kitaposni a bebop ösvényét. Közéjük sorolható Lester Young, Coleman Hawkins, Roy Elridge, Charlie Christian, Jimmy Blanton és Jo Jones. Közülük Hawkins-t és Young-ot szokás leginkább kiemelni. További bebop mesterek Sonny Stitt és Lucky Thompson szaxofonosok, Fats Navarro, Kenny Dorham és Miles Davis trombitások, Bud Powell, Duke Jordan, Al Haig és Thelonious Monk zongoristák, Milt Jackson vibrafonos, Oscar Pettiford, Tommy Polter és Charles Mingus bogosök, Max Roach, Kenny Clarke és Roy Haynes dobosok. Miles, Monk és Mingus további fejlesztéseket vezetett be, zenéjüket külön tárgyaljuk a post-bop korszaknál. Cool jazz Bár Miles Davis elsoként Charlie Parker bebop felvételein tunt fel, csapatvezetoként az elso lényeges munkája a "The Birth Of The Cool". Ennek a csapatnak az összes felvételéhez hozzá lehet ma jutni. A cool jazz stílus egy ellentámadás a bebop gyors tempóinak, összetett dallamainak, harmóniáinak és ritmikájának. Ezt az eszmét sok nyugat-amerikai zenész átvette, ezért szokás West Coast jazznek (ejtsd: veszt kószt) is nevezni. Általában ez nyugodtabb stílus, mint a Bebop. Hogy más zenészeket is említsek, szólni kell Stan Getz és Gerry Mulligan szaxofonosokról, és Chet Baker trombitásról is. Stan Getz népszerusítette a brazil stílusokat, mint pl. a bossa novát és a szambát. Ezek latin-amerikai sílusok, amiket együttesen Latin jazz-nek szokás nevezni. A Cool stílusban sok csapat mellozi a zongorát, helyette ellenpontozással és a fúvósokkal megszólaltatott harmóniákkal fejezik ki az akkordmeneteket. Zongoristák vezette zenekarok, akik ebbol az iskolából fejlodtek ki: Dave Brubeck (Paul Desmond szaxofonossal), Lennie Tristano (Lee Konitz és Warne Marsh szaxofonosokkal). A Modern Jazz Quartet (MJQ) John Lewis zongoristával és Milt Jackson vibrafonossal a klasszikus zene elemeit is felhasználja zenéjében. Az ilyen egyesített zenét gyakran úgy nevezik: The Third Stream (ejtsd: szörd sztrím = a harmadik folyam). Hard bop Ez a zene az 50-es években bontakozott ki, és a bebop kibovítésének nevezik, illetve egy visszavágásnak a cool ellen. Ez a stílus is lazított a bebop technikás dallamain, de ennek ellenére megorizte annak intenzitását. A bebop ritmikus húzása megmaradt, ehhez járult egy egészséges dózis a blues-ból és a gospel zenébol. Az Art Blakey And The Jazz Messengers nevu csapat évtizedekig volt e stílus legjobban ismert muveloje. Sok zenész nott fel az ún. "Blakey-iskolában". Blakey korai formációiban játszott Horace Silver zongorista, Clifford Brown trombitás, és Lou Donaldson szaxofonos. Clifford Brown-nal játszott Max Roach egy másik csapatban, amely a történelem nagy kvintettjei közé sorolható. Sok albumukat meg lehet ma szerezni, melegen ajánlom oket. Miles Davis is készített hard bop lemezeket a korai 50-es években. Ebbol az iskolából sok orgonista is jött, még több blues-, és gospel-behatással. Népszeru játékos volt akkoriban Jimmy Smith orgonista, és Stanley Turrentine szaxofonos. Post bop Az 50-es évek közepétol a 60-asok közepéig tartó korszak jelentette a modern jazz fo csapásvonalának virágkorát. Sok olyan zenész, akit ma minden idok legjobbjai közé sorolnak, ebben a korban szerezte hírnevét. Miles Davis-nek négy fontos bandája is volt akkoriban. Az egyikben John Coltrane ("Trane") tenorszaxofonos, Red Garland zongorista, Paul Chambers bogos és "Philly" Joe Jones dobos játszott. Ezt a formációt sokszor nevezik minden idok legjobb jazz csapatának. Az albumaik legjava ma is kapható, mint pl. a Workin'..., Steamin'..., Relaxin'... és Cookin' sorozat a Miles Davis Quintet neve alatt. Miles tökéletesre fejlesztette a szordinált (tompított trombitahang) balladajátékot csapatával, és a ritmusszekciót sokan a valaha létezett legkeményebb swingnek nevezik. A másik lényeges Davis együttesben kiegészült az elozo csapat Julian "Cannonball" Adderly-vel, és lecserélték Garland-ot Bill Evans-szel ill. Winton Kelly-vel, Jones-t pedig Jimmy Cobb-bal. E formáció Kind Of Blue címu albumja magasan áll a legtöbb jazz-eladási toplistán. A fo stílusukat modális stílusnak nevezik, mivel számaik egyszeru skálákon, illetve skálamódokon alapulnak, amik egyenként több ütemen áthúzódnak, szemben a Bebop-stílusok gyorsan váltakozó, összetett harmóniáival. A harmadik Davis-csapat valójában a Gil Evans orchestra. Miles több klasszis albumot rögzített Gil-lel, mint pl. a Sketches Of Spain. A korszak negyedik Miles-csapatában játszott Wayne Shorter szaxofonos, Herbie Hancock zongorista, Ron Carter bogos, és Tony Williams dobos. A korai felvételeik - közülük pl. a Live At The Plugged Nickel, és a korai My Funny Valentine, ahol Wayne helyett George Coleman szaxofonozott - elsosorban innovatív változatban játszott standard-eket tartalmaznak. Késobbi felvételeik, pl. a Miles Smiles és a Nefertiti egyedi sajátosságokat tartalmaznak (sokakat Wayne Shorter szerzett) amik nagyban felülmúlják a tradicionális harmóniákat. Herbie Hancock egy újfajta harmonizációt hozott, ami legalább annyira alapul a sound-on, mint amennyire a hagyományos jazz-elméleten. A kor egy másik óriása John Coltrane. Miles csapata mellett, a saját neve alatt hozta ki Giant Steps c. albumát, amivel bebizonyította, hogy a legtechnikásabbak közé tartozik, és harmóniákban is igen fejlett. Miles csapatát otthagyva saját kvartettet hozott létre McCoy Tyner zongoristával, Elvin Jones dobossal, és különféle bogosökkel, végül megállapodva Jimmy Garrison-nál. Ezzel a csapattal Coltrane megmutatta, hogy o az egyik legerosebb érzelmekkel játszó zenész. Tyner is egy nagy név a zongoristák között, jellemzoje az erosen ritmikus hangzású (perkusszív) megszólalás. Elvin Jones a ritmikai intenzitás irányításának nagymestere. Ez a csapat folyamatosan változott, a viszonylag hagyományos post bop My Favorite Things c. lemeztol az energikus A Love Supreme c. anyagon át az avantgárd Meditations-ig, és az Ascension-ig. Egy szintén fontos vezéregyéniség volt Charles Mingus. Az o kisebb csapataiban rendszerint nem voltak eros kötöttségek, így több szabadság jutott az egyes zenészeknek, akikkel játszott. Ezzel ellentétben Mingus nagyzenekari muveiben a zene legnagyobb része elore meg volt írva. A kis bandáknak szánt kompozíciók inkább csak vázlatok voltak, az eloadásmódot sokszor szó szerint a színpadon találták ki, s a számok közben Mingus hangosan osztogatta az utasításokat. Mingus csapatainak oszlopos tagja volt Eric Dolphy, aki altszaxofonon, basszusklarinéton, és fuvolán is játszott. Az o játékát szokták ívesnek, nagy ívunek nevezni, mivel a dallamaiban nagy hangközu ugrásokat használt (ennek ellentéte a skálaszeru dallam, amiben többnyire kis lépések találhatók). Dolphy közremuködésével készült a Charles Mingus Presents Charles Mingus címu klasszikus album. Sokan az egyik legfontosabb jazz szerzonek, és egy igen eredeti zongoristának tartják Thelonious Monk-ot. Monk kortársaihoz képest jóval szellosebben játszott. Albumai közül megemlíteném a Brilliant Corners-t, és a Thelonious Monk With John Coltrane címut. Az egyik legérzelmesebb balladajátékosnak Bill Evans zongoristát tartják; a Waltz For Debby címu, és ehhez hasonló albumait - melyeket Scott LaFaro bogossel és Paul Motian dobossal rögzített - a trió játék modelljeként tartják számon. Wes Montgomery az egyik legerosebb hatású jazz gitáros. Gyakran játszott együtt orgonistákkal, és egy különösen érzéki, egyedi gitárhangzást alakított ki. A szólóiban sokszor használt oktávjátékot, ezt azóta sokan átvették. Egyik korai albuma a Full House címet viseli, a késobbi lemezei inkább profitcélúak, és kevésbé figyelemreméltóak. Coltrane népszeruség-riválisa volt akkoriban Sonny Rollins tenoros, szintén sok albumot rögzített, köztük a Saxophone Colossus-t, és a The Bridge-et, ez utóbbit Jim Hall gitárossal. Sonny játszott Clifford Brown-nal, Miles Davis-szel, Bud Powell-lel, Thelonious Monk-kal, és hasonló nagy nevekkel.

Végül lássunk néhányat a korszak többi megemlítendo zenészei közül:

Jackie McLean, Dexter Gordon, Joe Henderson, és Charlie Rouse szaxofonosok; Freddie Hubbard, Lee Morgan, Woody Shaw, és Booker Little trombitások; J. J. Johnson és Curtis Fuller pozanosok; Jimmy Guiffre klarinétos; Tommy Flanagan, Hank Jones, Bobby Timmons, Mal Waldron, Andrew Hill, Cedar Walton, Chick Corea, és Ahmad Jamal zongoristák; Larry Young orgonista; Kenny Burrell és Joe Pass gitárosok; Toots Thielemans gitáros-harmonikás; Bobby Hutcherson vibrafonos; Ray Brown, Percy Heath, Sam Jones, Buster Williams, Reggie Workman, Doug Watkins, és Red Mitchell bogosök; Billy Higgins és Ben Riley dobosok; Jon Hendricks, Eddie Jefferson, Sarah Vaughan, Betty Carter, Carmen McRae, Abbey Lincoln, és Shirley Horn énekesek. A Woody Herman-, vagy a Stan Kenton-jellegu big band-ek szintén gyarapodtak.

Free jazz és az avantgárd Szintén az 50-es és 60-as években, a Post bop korában néhány jazz zenész kísérletezo utakra lépett. A free jazz és az avantgárd kifejezéseket szokás használni ezekre a törekvésekre, amikoris a hagyományos zenei formákat, harmóniákat, dallamokat, vagy ritmust jelentosen kibovítették, megváltoztatták, vagy akár eltörölték.

Ennek a zenének az úttöroi Ornette Coleman szaxofonos és Don Cherry trombitás voltak, olyan albumokkal, mint pl. a The Shape Of Jazz To Come, vagy a Free Jazz. Az elobbi albumot sok másikkal egyetemben kvartett formációban rögzítették, ahol Scott LaFaro vagy Charlie Haden volt a bogos, és Billy Higgins illetve Ed Blackwell dobolt. Megmaradtak a hagyományos kiszenekari post bopnál, swing lüktetéssel, és sétáló basszusra játszott váltogatott szólókkal. Ezt a stílust freebop néven is ismerik. A Free Jazz c. album ennél kakofonikusabb hangzással bír, kollektív improvizációkat tartalmazva. Cecil Taylor zongorista szintén egy nagy név ebben a stílusban. Játéka igen perkusszív, disszonáns clustereket, és gyors, technikás futamokat tartalmaz, amelyek látszólag nem épülnek harmóniákra, vagy ritmusokra. Ahogy már szó volt róla, John Coltrane is belépett az avantgardisták közé a 60-as évek közepe táján. Az Ascension, és az Interstellar Space c. albumok megmutatták, hogy Coltrane merített Cecil Taylor munkásságából, és a free jazz-ból egyaránt. A késobbi csapataiban felesége, Alice játszott zongorán, Rashied Ali dobokon, és Pharoah Sanders tenor szaxofonon. A The Avant Garde c. albumuk Don Cherry-vel érdekes párhuzamokat mutat a The Shape Of Jazz To Come albummal, és Ornette Coleman kvartett-anyagaival. Coltrane sok más zenészt megihletett, köztük Archie Shepp, Sam Rivers, és Albert Ayler szaxofonosokat. Egy kissé rejtélyes figura az avantgárd zenében Sun Ra, aki azt állítja magáról, hogy a Szaturnusz bolygóról érkezett. Sokféle billentyus hangszeren játszik, nagyzenekari formációkban. Stílusa a 20-as évekbeli swingtol a vadabb "Coltrane és társai"-féle free jazzig sok mindent magába foglal. Fusion Miles Davis segítette világra a jazz és a rock fúziójából származó zenét a közép-késoi 60-as években olyan albumokkal, mint a Bitches Brew és a Jack Johnson. Akkori csapataiban játszott Herbie Hancock, Chick Corea, és Joe Zawinul elektromos zongorán, Ron Carter és Dave Holland basszuson, John McLaughlin gitáron, és Tony Williams, illetve Jack DeJohnette dobon. Tony Williams egy rock-orientált bandát hozott össze Lifetime néven John McLaughlin-nal, aki szintén megalakította a saját energikus csapatát, a Mahavishnu Orchestra-t. A 70-es években Miles tovább kísérletezett az elektronika használatával, s emellett a zenéjébe funk és rock elemeket ültetett be. Ez az útkeresés olyan albumokat eredményezett, mint a Pangea és az Agharta. Más csapatok inkább populáris módon keverték a jazz-t és a rockot, köztük Spyro Gyra, a Top 40, Chuck Manglione, és a valamivel ezoterikusabb gitáros Pat Metheny. Más népszeru fusion stílusú csapatok: a Weather Report, Wayne Shorter-rel, Joe Zawinul-lal, és Jaco Pastorius illetve Miroslav Vitous bogosökkel; a Return To Forever, ahol Chick Corea és a bogos Stanley Clarke szerepelt; a The Crusaders, Wilton Felder szaxofonossal, és Joe Sample billentyussel; a Yellowjackets Russel Ferrante billentyussel; és a Jeff Lorber Fusion, ahol eredetileg Kenny G szaxofonos is játszott. A mai fusion zenében sok banda ért el nagy üzleti sikereket, mint pl. Pat Metheny és Kenny G. Posztmodern jazz Habár a 70-es és a korai 80-as években a fusion uralta a jazz piacot, léteztek más törekvések is.

Néhány eloadó a XX. századi klasszikus zenébol, illetve az afrikai, és más világzenékbol merített. Ilyen zenész Don Cherry, Charlie Haden, szaxofonon Antony Braxton, David Murray, és Dewey Redman; John Carter klarinétos, Carla Bley és Muhal Richard Abrams zongoristák; a The World Saxophone Quartet, amely négy szaxofonosból áll ritmusszekció nélkül, és az Art Ensemble Of Chicago, ahol Lester Bowie trombitán és Roscoe Mitchell fafúvósokon játszik. Az o zenéjük a letisztult kompozíciókat helyezi elotérbe a hagyományos téma-szólók-téma formával ellentétben. Néhány csapat, mint pl. az Oregon, elutasította a modern jazz összetettségét és disszonanciáit, és egy messze egyszerubb stílusban játszott. Ebbol fejlodött ki a mai new age zene. A másik végletként megemlítendok John Zorn szaxofonos, Sonny Sharrock, Fred Frith gitárosok, akik egy frenetikus ereju szabad rögtönzésbe csaptak, amit energy music-nak is szoktak nevezni. Valahol e ketto között találjuk azt a hosszú életu csapatot, amelynek alapítói George Adams szaxofonos, aki Coltrane és Pharoah Sanders zenéjébol merített, és Don Pullen, aki Cecil Taylor-éból. Ez a banda éppoly sokat merített a blues zenébol, mint az avantgárdból. Más fontos személyiségek a 70-es és 80-as években Abdullah Ibrahim, Paul Bley, Anthony Davis, és Keith Jarrett zongoristák. Persze nem csak az Államokban fejlodött a jazz. Sok európai zenész fejlesztette tovább Ornette Coleman és Cecil Taylor free jazz zenéjét, még távolabb kerülve a hagyományos formáktól. Mások pedig egy inkább befelé tekinto zenével próbálkoztak. Néhány sikeres európai improvizatív zenész: Evan Parker, John Tchicai, John Surman, és Jan Garbarek szaxofonosok, Kenny Wheeler és Ian Carr trombitások, John Taylor zongorista, Derek Bailey és Allan Holdsworth gitárosok, Eberhard Weber bogos, John Stevens dobos, illetve Mike Westbrook, Franz Koglman, és Willem Breuker zenei rendezok. A jelen A mai idok egyik divatja a modern jazzben a bebop-hoz és a post bop-hoz való visszatérés. Ezt a törekvést neoklasszicizmusnak is szokták nevezni. Wynton Marsalis trombitás, és testvére, Branford Marsalis szaxofonos az 50-es és 60-as idok jazz stílusaiból merítenek, és ezzel nagy közönségsikereket érnek el. A csapatukban játszik Kenny Kirkland vagy Marcus Roberts zongorán, Bob Hurst basszuson, és Jeff "Tain" Watts dobon. Ezek a fiatal zenészek nem csak egyszeruen a régi mesterek zenéjét játsszák, hanem kibovítették a jazz muvészetét, új megközelítéseket hozva a dallamosság, a harmóniák, a ritmika, és a formák terén. A 80-as évek közepétol indult egy érdekes törekvés: az M-base-nek nevezett zene. Igazából nincs egyetértés abban, hogy mit is jelent ez, még a stílus zenészei között sem. Jellemzoek az összetett funky ritmusú alapokon nyugvó ívelt dallamsorok, és a váratlan ritmikai fordulatok. Az M-base mozgatói Steve Coleman, Greg Osby és Gary Thomas szaxofonosok, Graham Haynes trombitás, Robin Eubanks pozanos, Antony Cox bogos, és Marvin "Smitty" Smith dobos. Sok más zenész játszik jellegzetesen modern zenét. Az elobb említetteken kívül íme egy lista: Ornette Coleman, David Murray, Joe Henderson, Dewey Redman, Cecil Taylor, Charlie Haden, Dave Holland, Tony Williams és Jack DeJohnette. Mai szaxofonosok: Phil Woods, Frank Morgan, Bobby Watson, Tim Berne, John Zorn, Chico Freeman, Courtney Pine, Michael Brecker, Joe Lovano, Bob Berg és Jerry Bergonzi. Klarinéton játszik Don Byron és Eddie Daniels. Trombitán: Tom Harrell, Marcus Belgrave és Arturo Sanduval. Pozanon: Steve Turre és Ray Anderson. Zongoristák: Geri Allen, Mulgrew Miller, Kenny Barron, Gonzalo Rubalcaba, Eduard Simon, Renee Rosnes és Marylin Crispell. Gitárosok: John Scofield, Bill Frisell és Kevin Eubanks. Vibrafonos Gary Burton. Bogosök: Niels-Henning, Oersted Pedersen és Lonnie Plaxico. Énekesek közül pedig Bobby McFerrin-t és Cassandra Wilson-t említeném meg. Ez a felsorolás korántsem teljes, és csak hangsúlyozni tudom, hogy minél több zenészt hallgass meg, hogy tudatosítsd a különbözo stílusokat, és jobban tudd értékelni azokat.