REGGAE

-történeti áttekintés

"A gettóban nagyon sok srác számára szó szerint a zene volt az egyetlen esély arra, hogy kikerüljön onnan. Szerencsére a sound systemeknek sok zenére volt szüksége, így esély adódott arra, hogy mindig valami újjal álljanak elõ. Valójában a ska helyettesítette a rhythm & bluest, amikor annak lejárt az ideje. A '40-es évek végén nagyon sok big band alakult, mint pl. Eric Deané és Val Bennetté, akik nagyon aktívak voltak, amikor a zene reggae-vé változott. A függetlenség, a remény és az optimizmus korszakában a ska kezdetei kifejezték az emberek túláradását. A basszusban a korábbi szabad stílus helyett feszültség képzõdött. A kiábrándulás a zene rock steady-vé való lelassulását eredményezte. A rock steady a függetlenség utáni fiatalság elsõ generációjának zenéjét képviselte. Elvetett minden amerikai hatást és teljesen jamaicaivá vált. A basszus nagyon dallamos volt, és az elsõ ütemhez nem játszották. Aztán bejöttek a társadalmi témák, tiltakozó felvételek, még Desmond Dekker Israelites címû dala is egy panasz a szegénységrõl.

A reggae meghatározó jellemvonása, hogy társadalmi zene ­ mint a calypso ­ idõszerû témákat vonultat fel.

A R&B jelentõsége a reggae számára a szinkópa volt, mely a jamaicai zene döntõ vonásává vált, a jamaicai templomokban használt tapsolós énekléssel állt kapcsolatban. Az egész egy gyökérbõl származik, az ültetvények zenéjébõl. Mind az énekstílust, mind a szöveget tekintve a templom meghatározója a reggae-nek. Sok rastadalt a himnuszokból vettek át, kissé ironikus, de tény, hogy a rastafari hit terjedése mindent a reggae-nek köszönhet, különösen az énekeseknek, és még Bob Marley elõtt az olyan zenekaroknak, mint a The Ethiopians és a Big Youth, melyek nyelvezete a gettóban élõ fiatalok szóhasználatának részévé vált. A producerek szerepére néha túl nagy súlyt fektettek, pedig gyakran õk csak azok a pénzzel rendelkezõ emberek voltak, akik a zenészeket fizették.

Valójában maguk a zenészek hozták az igazi változásokat, ahogy a The Hippy Boys, a Barrett Brothers dob-basszus szekciója játszott, akik a The Wailers ritmusszekciójává váltak. A digitális felvételek felfedezésével, mint pl. Steelie és Clevie zenéjében egy szélsõséges minimalizmus jelent meg. Egyfelõl a zene teljesen technikai, másfelõl pedig a ritmusok még inkább jamaicai, afrikai vallási kultuszokból (Eto, Pocomania, Kumina) származnak, melyek Shabba Ranks, vagy Buju Banton által használt ütemekrõl gondoskodnak. Így a technológia használatának elterjedése ellenére a zene még eredetibbé válik a visszhangok segítségével az egészen öreg hallgatók számára is, mert azt visszhangozza, amit elõször hallottak a vidéki Jamaicában." (Linton Kwesi Johnson)

 A második világháború után még gyorsabban felbomlott Jamaicában a már háború elõtt is omladozó Brit Birodalom. 1962-re Jamaica autonóm terület lett, de még mindig a Nemzetközösség tagja maradt, és a jamaicai populáris kultúra, különösen a zene, elkezdett erre reflektálni. Ugyanebben az évben egy új zenei stílus, a ska bukkant fel, hogy kifejezze az újonnan felszabadított tömegek törekvéseit. Ez volt az a kontextus, melyben a fiatal Robert Nesta Marley felnõtt. Bob Marley vitathatatlanul rendkívül tehetséges és tudatos mûvész volt, lehetõvé vált számára, hogy a jamaicai gettólét sajátosságait általános jelentéssel bíró kifejezésekké fordítsa le. A világon sokak számára õ képviselte a jamaicai zenét.

1945 óta Jamaica magáévá tette és átalakította az amerikai populáris zenei formákat, a swinget, a bebopot, a rhythm & bluest és a soult ­ úgy keverve ezeket, hogy saját céljaikat szolgálják. A háború végére rengeteg swing zenekar alakult - az egyik legjelentõsebb Eric Dean csoportja ­, és az egész országban ezek a zenekarok játszottak a bálokon. A repertoár olyan amerikai szerzõk mûveibõl állt, mint Count Basie, Duke Ellington, Glenn Miller. 1950-re a big bandeket újabb felállások váltották fel, kisebbek, és izgalmasabbak, a beboptól és a rhythm & bluestól modernebb és nyersebb hangzásuk volt. Nagy sound systemek kezdték el játszani ezt az új zenét ­ Count Smith the Blues Blaster, Goodies', Count Joe, Sir Nick the Champ, stb. ­, Kingston gettó övezeteiben, és a zene eljutott az országhatárokig. Kingston területe úgy nõtt, ahogy az emberek a városba jöttek, hogy részesüljenek az új, háború utáni életstílusból, amely magában foglalta a nyitott helyeken, ún. "gyepek"-en tartott bálokat is. Az 1950-es évek közepére két ember, akik döntõen befolyásolták a jamaicai zene jövõjét, csatlakozott a sound system operátorok legénységéhez, egyikük Duke Reid volt, aki a Bedford Trojan kamion után, amivel a felszerelését szállította, Trojannak hívta magát, a másik pedig Clement Seymour Dodd, aki hangzását a krikettjátékos után Sir Coxsone Downbeatnek nevezte el. Az évtized második felében ez a páros vezette a zenei háborút, amely még a '60-as években is jócskán tartott.

Az '50-es években a jamaicai lemezipar is megszületett. Stanley Motta saját stúdiójában egy kezdetleges berendezéssel felvett néhány darabot a mentóként ismert jamaicai calypsóból. Aztán 1954-ben Ken Khouri elindította a Federal Recordsot, pár száz, az Államokból engedélyezett, 78-as fordulatszámú lemezt, valamint néhány helyi felvételt megjelentetve. A '60-as évek elején más producerek is beindultak, Prince Buster otthagyta Coxsone Duddot, hogy elindítsa saját systemét, a Voice Of The Peoplet, amely a legnagyobbá vált a szigeten, de Coxsonet és Duddot nem mozdíthatta el a csúcsról ­ Buster olyan ma is ismert klasszikusok felvételét felügyelte, mint pl. az Oh Carolina. A jamaicai producerek az elején nem csináltak mást, mint, hogy az amerikai rhythm & bluesnak megcsinálták a maguk másolatait, mindezt Buster változtatta meg, gitárosa Jah Jerry nem a hangsúlyos ütemrészt emelte ki, hanem a szinkópára helyezte a hangsúlyt ­ és mind a mai napig ez a technika az alapja a jamaicai zenélési módoknak. Ez vált alapvetõ részévé egy fejlõdõ formának, és ez volt a ska.

1962 és '66 között rengeteg lemez jelent meg, Bob Marley ezalatt vette fel elsõ albumait, a jelentõsek a Coxsonnál '63-tól, a The Wailers tagjaként készített lemezek. A Wailers ezekben az években egyike volt a sok énekegyüttesnek, olyanokkal versengtek, mint a The Maytals, vagy a The Charmers. Hatalmas népszerûségnek örvendtek az olyan szólóénekesek is ­ mint pl. Delroy Wilson, Alton Ellis, Derrick Morgan, stb. ­, akik nemcsak ska dalokat, hanem balladákat és soul dallamokat is énekeltek. Mivel Jamaicában a zene erõsen összekapcsolódott a politikai és társadalmi mozgásokkal, és a gettók fiataljai nem osztoztak az uralkodó irányzatok optimizmusában, a zene is kezdett lelassulni, a '60-as évek második felében a ritmusok szétdarabolódtak, az ugrálós skát felváltotta a rövidebb motívumokat ismételgetõ rock steady. De ez irány nem tartott sokáig, hamar átalakult a még inkább lüktetõ és feszes reggae-vé, egy olyan szakasz kezdõdött ezzel, amely új munkamódszert kívánt ­ és ezzel együtt a régi producerek zenei uralkodásának végét is jelentette ­, fejlõdött a stúdiótechnológia, az évtized végétõl soksávos stúdiók kezdtek mûködni. Ezt a változást elsõdlegesen hárman vitték végbe: Edward 'Bunny' Lee, Lee 'Scratch' Perry és Osborne Ruddock, ismertebb nevén King Tubby, mindhárman vagy Doddnál vagy Reidnél kezdtek. A ska és rock steady nagy producerei nemsokára azon vették észre magukat, hogy korábbi alkalmazottaikat másolják. King Tubby Reidnél, mint mesterszalagkészítõ rendszeresen állított elõ olyan acetátokat (egyoldalas, lágyviasz lemezeket), melyeket kizárólagosan arra készített, hogy maga és néhány más sound system használja õket. Amikor egy dub plate-en kihagyta az énekes részt, valóban új változatok születtek, King Tubby fedezte fel mind a dubot, mind a dee-jaykedést, mind a toastolást, ezek a technikák a késõbbiekben a remix és a rap formájában szédületes "karriert" futottak be a popzenében. 1964-re Lee Perry létrehozta saját kiadóját, az Upsetter Recordsot, és a következõ években lemezei bejutottak az angol listákra is ­ és ez segítette két új lemeztársaság beindítását is (Trojan Records és Pama Records) melyek azzal a céllal jöttek létre, hogy jamaicai zenét adjanak el a normál afrikai-karibi piacon kívül is. Perry '69-ben a The Wailers mellé állt, és egy olyan együttmûködés kezdõdött el, amely mindkét fél részére néhány kitûnõ lemezt eredményezett, de ez jelentõs fordulópont volt a jamaicai zene egész fejlõdésére nézve ­ a '70-es évek elejére lelassították az ütemet, és a reggae ezzel egy második fázisba lépett. Fontos momentum, hogy Jamaicában nem szántak hõstettet a zenének, míg a világ többi részén egy rockalbum elkészítéséhez néha egy év is kellett, Bunny Lee Kingstonban képes volt egyetlen éjszaka alatt három albumot is összehozni. Idõközben Jimmy Cliff segített abban, hogy nemzetközileg is megismerjék a jamaicai zenét. Cliff a The Harder They Come címû filmben hatásosan alakított egy vidéki fiút, aki a kingstoni gettóba költözve próbál érvényesülést keresni a zeneüzletben. A film zenéjét tartalmazó LP ikonná vált, kiegészítve a Toots And The Maytals szintén tömény Funky Kingston albumával. Hamarosan megjelent az ugyancsak határkövet jelentõ Wailers-lemez is, a Catch a Fire. King Tubby addig fejlesztette stúdióképességét, míg szó szerint élõben keverhetett dubot ­ pl. Lee Perry számára ­ közvetlenül a négysávos szalagról. Sok ilyen dubról sohasem készült szalagmásolat, így ezek most csak a régi 45-ös fordulatú kislemezek B oldalain léteznek. Jamaicában, ahol a technikai erõforrások gyérek, mindent folyamatosan újrahasznosítanak, a ritmusokkal ugyanez történt, Bunny Lee egyetlen ritmust használva egy egész lemezt meg tudott csinálni. King Tubby dubjai új lehetõségeket nyitottak a dee-jayk számára, hogy mind jobban kifejlesszék szövegeiket, U Royt követve olyan máig is ismert dee-jayk jöttek, akik énekesekként is elismertek lettek: Dennis Alcapone, I Roy, Big Youth, Dillinger, Prince Jazzbo,Trinity, Clint Eastwood, Tappa Zukie. A gettóban, ahol az elégedetlenség mindig jelen volt, Marcus Garvey radikális eszméi növekvõ hajtóerõt jelentettek, a hagyományos társadalmi demokrácia nem sokat segített a szenvedõk helyzetén. A garveyizmus a rastafarianizmus spirituális üzenetével kombinálva úgy tûnt életképes alternatívát kínál arra, amit széles körben Babilon korrupt rendszereként fogtak fel. Ezek az eszmék erõsen kifejezõdnek a reggae-ben, a korai producereknek nem volt sok közük a rasta orientált szövegekhez, de a Lee Perry és társai által lelassított ritmusok alkalmassá váltak az üzenet hordozására. Perryt és Bunny Leet követve producerek egész generációja érkezett ­ az olyanok, mint Keith Hudson, Glen Brown, Vivian Jackson, Winston Holness, és az olyan mûvészek, mint Augustus Pablo, Abyssinians, Black Uhuru, Burning Spear készek voltak magukévá tenni az új roots-filozófiát. Amikor Bob Marley '72-ben leszerzõdött az Islandhez, ez annak a kezdetét jelentette, hogy a világ elismeri az õ eredetzenéjét és egyben a reggae új, nemzetközileg orientált formájának megszületését, amely messze eltávolodott a dancehalltól. A '70-es évek közepétõl felgyorsult az iram, Bunny Lee hihetetlen sikereknek örvendhetett új énekesével Johnny Clarke-kal, a Hookim testvérek pedig megnyitották Channel One nevû stúdiójukat, session zenészekkel létrehozták a The Revolutionairest, de más neveken is készítettek felvételeket több producer felkérésére, és hangzásuk uralkodóvá vált. Két zenész, a dobos Lowell 'Sly' Dunbar és a basszusgitáros Robbie Shakespeare egy új formulát fejlesztett ki a rock steady és reggae ritmusainak változataival, ami 'rockers' néven vált ismertté. A korszak kiemelkedõ lemezei: I Roy trágár toastja, a Wedding, Junior Byles brilliáns roots-dallama, a Fade Away, és Mighty Diamonds Right Time-ja. Más producerek is siettek lemásolni a Channel One hangzását, a Retirement Crescent stúdió '76-ban sikeres lett a Culture Roots zenekarral és Prince Far I-jal, aki a '60-as évek óta toastolt. Mindeközben a politikai vetélkedés odáig fajult a Nép Nemzeti Párt és a Jamaicai Munkás Párt között, hogy összecsaptak Kingston utcáin, az értelmetlen gyilkolásban tragikus módon emberek százai vesztették életüket, köztük nem kevés énekes és zenész. De a zene nem állt meg, és felvételek véget nem érõ folyama áramlott ki a kingstoni stúdiókból. Az olyan énekesek, mint Lincoln 'Sugar' Minott élõben énekelhettek a sound systemek által játszott acetátok ritmussávjára, az õ esetében beszélhetünk elõször a tánctermekben dancehall zenérõl. Sly és Robbie '76-ban újraindította a Taxi nevû kiadóját és gyors sikereket értek el Gregory Isaacsszel, aki ebben az idõben a legnagyobb szóló elõadó volt Jamaicában. A Black Uhuru az ugyanitt elért sikersorozat után '80-ban az Islandhez szerzõdött, és az évtized közepéig kiadott néhány nagy példányszámú albumot. Bob Marley halála után a dancehall újra fókuszpontba került, és az elõadók kizárólag ezen a közegen keresztül kaptak szélesebb figyelmet. Sok dee-jay szókimondó szexuális töltésû szöveget használt, az új stílust slacknek (lazának) nevezték el, ez a jamaicai zenében a ska-idõk óta jelen volt, és az olyan lemezlovasok, mint Echo, Walton Irie, Johnny Ringo és Yellowman továbbvitték és teljesen új szintre helyezték ezt. A '80-as években Jamaicába is megérkezett a digitális technika, elõször King Jammy sound systeme használt digitális keyboardot, mindenki mást legyõzve ezzel a táncparketteken, olyan új ritmust szerkesztve, amivel meghatározta a jamaicai zene jövõjét. Olyan tehetséges raggamuffin énekesek vették fel ezt a technikát, mint Barrington Levy, Half Pint, Coco Ten, és a legsikeresebb énekes Frankie Paul. Ahogy a '60-as években Coxsone-é, a '70-es években Tubbyé volt a vezetõ sound system, úgy a '80-as években King Jammyé lett az. Ez az uralom azt jelentette, hogy mindig kiemelt új tehetségeket, Chaka Demus után Shabba Ranks is csatlakozott hozzá, aki a mûfaj egyik legkirívóbb és legtehetségesebb elõadója. Donovan Germain producernek '81 óta létezett egy Penthouse nevû stúdiója, ami a Channel One tematikai folytatásának tekinthetõ, és ahol olyan sikerek készültek, mint Sugar Minott Good Thing Going albuma, és Freddie McGregor Just DonÕt Wanna Be Lonelyje. Az évtized végére a stúdió alapvetõen hozzájárult a modern dancehall hangzáshoz, és olyan lélekkel teli énekesekkel csináltak felvételeket, mint Marcia Griffiths és Beres Hammond, kombinálva a legjobb deejayk hangzásaival.